A héten délutános lennék, de ma már 7-kor ott voltam a munkahelyen! Bevallom, amikor beléptem az ajtón, megláttam a csoportszobát , a gyerekeket, elszorult a szívem! Aztán kihelyeztem a gyászjelentést, jöttek a szülők, kollégák, és döbbenet, halk sírás, néma csönd, kérdések, és gondolatok!
Nem volt egyszerű a nap senki számára! Volt szülő, aki félrehúzódva kérdezett, vagy közölt (ő semmit nem mondott a gyerekének), aztán volt aki már mindent tudott, s a gyereke is! Nem egyszerű, a mi fejünkben is sok kérdés: mit mondjunk a gyerekeknek, ha keresik, ha kérdezik, hogy hol van, kimondhatjuk-e a halál szót, baj, ha sírunk.... és még sok ezer gondolat!
Szerencsére van egy pszichológusunk, aki jött, és megpróbált segíteni!
Igen, kell beszélni róla!Igen, sírhatunk! Igen, emlékezzünk rá!! Igen , fel kell dolgozni a tragédiát és hiányt mindenkinek: gyereknek, felnőttnek egyaránt! Nem lesz könnyű, de igyekszünk!
Holnapra egy rendkívüli szülőit hívtunk össze, jön a pszichológus is, és megpróbál segíteni! Hisz sok szülő nem tudja, mit és mennyit mondhat, egyáltalán, hogy beszéljen erről a helyzetről!
Bevallom, mi is nehezen tudjuk a helyzetet kezelni! Hisz a kötelék szoros, a hiány fájdalmas, ugyanakkor a munka kötelez, és csinálni kell a napokat szinte ugyanúgy a gyerekek érdekében!
Persze ismerve a kollégáimat, csinálni is fogjuk és helyt állunk!! Mindent a gyermekekért!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése